Tizen- huszonéves koromban nagyon büszke voltam magamra, mennyire jók a reflexeim, amikor valamilyen veszélyhelyzet adódott az úton.
Aztán ...... lassan .... ez eltűnt.
Nem kellett.
Ritkultak a veszélyhelyzetek, ma már nem is tudom felidézni, hogy mikor volt utoljára.
Ez nemcsak szerencse, illetve a korábbi vészhelyzeteket sem kizárólag én idéztem elő, hanem ez valahogy jön, hogy felismerem a vészhelyzeteket már kialakulásuk előtt.
Szóval hiába voltam olyan büszke, ez sokkal jobb, ha nincsen rá szükség.
Legújabban, ezen is túllépve azon kísérletezem, hogy teljesen észrevétlen legyek a forgalomban.
Meggyőződésem, hogy akkor vezetünk jó, ha mintha ott se lennénk, nem vesznek észre.
Sőt.
Minél kevesebben emlékeznek ránk, annál jobban vezetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése